Nem tudom eldönteni, hogy a fájdalom befelé vagy kifelé tart, de az biztos, hogy a torkom majd szét szakad. Bennrekedt a szó. Egy bölcs szerint a kimondatlan dolgok okozzák a torokfájást. És ez most nekem nagyon fáj. Mi az, amit nem mondok ki? Két embert szeretek egyszerre és mindkettő eldobott. Az egyiket még talán érteni vélem, hiszen annyi könny és boldogtalanság után valakinek ki kellett mondani a véget. De a másik úgy kapott meg, ahogy mindig is szerettem volna látni magam valaki mellett: türelmesen, odaadóan, szeretőn. Nem kellett. 

Egy hét telt el. G. arca már nem sejlik fel előttem 10 másodpercenként. Minden nap egy újabb kérdésre keresem a választ. A mai kérdésem: hogy lehet, hogy valaki szombaton még azt mondja imád és éjszaka felkel, hogy elmondja mennyire cuki vagyok és megpuszilgasson, majd kedden azt mondja: ez nem fog menni. 

Talán én néztem be ennyire valamit?

Bekötött szemmel hajózom szívem tengerén. Nem tudom merre tartok, csak azt tudom, merről. A fájdalom a bőröm alá kúszott és befészkelődött a szerveimbe. Hagyom, hogy a szél felduzzassza a vitorlákat és arra sodorja a hajót, amerre csak akarja. Most nem az számít, hogy merre visz, csak az, hogy magam legyek és újra szembenézzek önmagammal, megküzdjek vele, aztán megbarátkozzam. Azért van a szememen kendő, mert most csak befelé akarok figyelni. Életem képei peregnek a szemem előtt. Újra és újra ugyanazok a fájdalmas képkockák, de már nem akarok félrenézni. Addig fogom nézni őket, míg végül belém simulnak és beforrnak a sebek. 

Talán nem kellett volna hagynom, hogy a hátamra égesse a nevét.