Bekötött szemmel hajózom szívem tengerén. Nem tudom merre tartok, csak azt tudom, merről. A fájdalom a bőröm alá kúszott és befészkelődött a szerveimbe. Hagyom, hogy a szél felduzzassza a vitorlákat és arra sodorja a hajót, amerre csak akarja. Most nem az számít, hogy merre visz, csak az, hogy magam legyek és újra szembenézzek önmagammal, megküzdjek vele, aztán megbarátkozzam. Azért van a szememen kendő, mert most csak befelé akarok figyelni. Életem képei peregnek a szemem előtt. Újra és újra ugyanazok a fájdalmas képkockák, de már nem akarok félrenézni. Addig fogom nézni őket, míg végül belém simulnak és beforrnak a sebek. 

Talán nem kellett volna hagynom, hogy a hátamra égesse a nevét.